TEREMTÉS
Kezdetben nem volt sem ég, sem föld, sem élők, sem holtak nem voltak, az alkotó és romboló elemek is dermedt tétlenségben nyugodtak Nun isten örvénylő mélyén. Nun volt az őselem, az ősvíz formájában létező istenlény. Az ő alkotórészeiből keletkezett a mindenség. És az istenek létrehozója, a hatalmas Nun megteremtette a napvilágot. Nun életre keltette Nefertumot, a napgyermeket. Nefertum felnyitotta szemét, a sötétség eloszlott, s a világot beragyogta az éltető fény. Ekkor a mélyből előhívta az őshalmot. Kilépett a szilárd talajra, és megteremtette Maatot, a mindenség törvényét, az igazság istennőjét, a holtak szívének túlvilági bíráját. Su és Tefnut szerelméből született Geb, a föld és Nut, a mennybolt.
Geb és Nut hosszú időn át szorosan egymáshoz simulva éltek, de egy napon atyjuk elválasztotta őket. Nut istenasszony uralkodott a mérhetetlen égbolton, férje, Geb pedig a föld hatalmas istene lett.
Ré egykor az emberek és az istenek ura volt. A napisten körül gyülekeztek a leghatalmasabbak; kilenc isten alkotta az istenek testületét: Ré; Su és Tefnut; a gyermekeik, Geb és Nut; Széth és Neftisz; végül Ozirisz és Ízisz ültek itt törvényt. E kilenc isten uralkodott az égen és a földön, a jó és a rossz elemeken, ők döntöttek az istenek harcaiban és vitáiban is.
EGYIPTOM
Észak-Afrikában, illetve részben Délnyugat-Ázsiában (Sínai-félsziget) fekszik. Nyugaton Líbiával, délen Szudánnal, északkeleten pedig Izraellel határos. Északon a Földközi-, keleten a Vörös-tenger övezi.
Az ókori Egyiptom a világ egyik legjelentősebb nagyhatalma volt, bár az akkori és mai ország közt inkább csak a közös terület alkot kapcsot, mert a lakosság, az államszervezet és más jellemzők alapján igazából nem mondhatjuk a mai Egyiptomot az ókori birodalom örökösének.
Egyiptomnak sivatagi éghajlata van, kivéve a Földközi-tenger partvidékét, ahol száraz szubtrópusi éghajlat alakult ki. A Földközi-tenger környékén télen hullik csapadék. Északról dél felé haladva egyre szárazabb lesz a levegő, és egyre nő a hőmérséklet. Amíg Alexandriában az átlagos évi csapadékmennyiség 184 mm, addig ez az ország déli részén még az 5 mm-t sem éri el. Az 1000 méternél magasabban fekvő területeknek magashegységi jellege van. Egyiptom a legnépesebb arab ország. Lakosainak száma meghaladja a 70 millió főt. A lakosság túlnyomó része a Nílus menti területeken és a Szuezi-csatorna mellett él. Legnagyobb városa Kairó, ahol 20 millió körülire becsülik a lakosságot. Nagy-Kairó 457 négyzetkilométeres területen fekszik. Az iszlám vallást követők aránya 90%, a fennmaradó 10% keresztényvallású (főként kopt).
AZ ÓKORI EGYIPTOM
A terület viszonylagos elszigeteltsége és a folyó évenkénti áradásai következtében a Nílus völgyében alakult ki az ókori Egyiptom. Az ókor egyik legfejlettebb civilizációja, miután Ménész (egyes forrásokban Mina) Kr. e. 3000 körül egyesítette Alsó- és Felső-Egyiptomot.
Ménész uralkodásával kezdődött a protodinasztikus- avagy thiniszi kor, amely csaknem három évszázadon át – az i.e. harmadik évezred elejétől i.e. 2670-ig – tartott. Ménész uralma alatt alapították meg a második fővárost Memphiszt (Ineb Hedzs, Men-nefer), hogy az északi terület jobban ellenőrizhető legyen, mint az innen 600 km-re délre fekvő Hierakónpoliszból (Nekhen). Ezért jött létre Memphisz, a Fehér fal városa, mely később az Óbirodalom fővárosa lett. Az erősen széttagolt ország összetartozásának hangsúlyozására Memphiszben tartották a koronázási szertartásokat.
Dzsószer megépíttette az első egyiptomi piramist Szakkarában, építésze, a később istenként tisztelt Imhotep tervei alapján és irányításával. Az V. dinasztia utolsó uralkodója, Unisz fáraó Szakkarában építette fel piramisát, ebben jelentek meg először a sír falára vésett vallásos feliratok. Ezek az úgynevezett piramisszövegek, melyek később helyet kaptak a koporsószövegekben, majd az Újbirodalom idején a Halottak Könyvében is.
A XVIII. dinasztia uralkodásától (i.e. 1550-1295) Théba (Uaszet) vált az ország fővárosává. Ebben az időszakban lett a karnaki nagy Amon-templom az ország legnagyobb vallási központja, és ekkor alakították ki a Királyok Völgye és a Királynék Völgye nekropoliszait (holtak városa) az uralkodók számára.
III. Tothmesz, az egyiptomi történelem egyik legnagyobb fáraója háborút viselt a mai Szíria területének államai ellen, ahol a Mitanni birodalom fenyegetően megerősödött, és bár kénytelen volt az Eufráteszig húzódó területeinek egy részét feladni, ez nem gátolta meg abban, hogy több hadjáratot vezessen Núbia ellen, és létrehozza e legdélibb terület fővárosát Napatát.
V. Amenhotep került trónra, aki megreformálta az ősi vallást, és egyetlen isten Aton a Napkorong kultuszát állította középpontba. Felvette az Ekhnaton (Ekhen-Aton=Aton kegyeltje) nevet, és székhelyét Thébából Amarnába (Ahet-Aton) helyezte át. Az új fővárost (fő) feleségével Nefertiti királynéval együtt Közép-Egyiptomban építette fel. Utódja, Tutankhamon hétéves korában került a trónra, de nem sokáig uralkodhatott, tizenhét éves korában meghalt.
I. Ramszesz alapította a XIX. dinasztiát, aki trónra lépése után hadakozott a hettitákkal. A háborút folytatta fia, a híres II. Ramszesz. A szíriaiakkal az Orontész partján vívott kadesi csata után (i.e. 1274) békeszerződést kötött, melynek szövege egyiptomi és akkád nyelven is fennmaradt. 67 éven át tartó uralkodását gazdag művészi és építészeti teljesítmény jellemzi. Nemcsak szobrok százai készültek, hanem sok templom is épült ebben a korban (Abu-Szimbel, Memphisz, Bubasztisz, Abüdosz), számos más templomot kibővítettek vagy művészi alkotásokkal díszítették (Abüdosz, Karnak, Luxor).
A XX. dinasztia végével megkezdődött a Harmadik átmeneti kor hosszú és bonyolult időszaka, amelynek során több királyi családnak kellett – azonos időben – osztoznia a hatalmon. I.e. 332-ben Nagy Sándor elfoglalta egész Egyiptomot. Így jött létre a makedón eredetű dinasztia, amely i.sz. 304-ig tartotta meg a hatalmat.
I.e. 48-ban Julius Caesar partra szállt Egyiptomban, hogy megvédje VII. Kleopátrát fivérétől XIII. Ptolemaiosz Philopatortól, aki megfosztotta nővérét a tróntól. I.e. 31-ben Octavianus, a későbbi Augustus császár légiói támadást intéztek Kleopátra kedvese Marcus Antonius ellen, akit a szenátus a római nép ellenségének bélyegzett. A szembenálló felek Actiumnál ütköztek meg, ahol Antonius serege vereséget szenvedett. A győztes római légiók elfoglalták Alexandriát, és Egyiptomot végleg a Római Birodalomhoz csatolták, mint tartományt.
Egyiptom ettől kezdve a Római Birodalom része lett, mint a császárok magánprovinciája; továbbra is kiemelt szerepet játszott Itália és Róma városának gabonaellátásában. A kereszténység a 3. században rohamosan elterjedt a tartományban, és itt bontakozott ki a többek között Szent Pál és Szent Antal nevével fémjelzett remete-, majd a Szent Pakhomiosz által kialakított szerzetesi mozgalom. Egyiptom Kr. u. 395-ben a Keletrómai Birodalom része lett, és az Alexandria központú kopt egyház monofizitizmusából fakadóan számos konfliktus terhelte viszonyát Konstantinápollyal.
A LEGNAGYOBB
Talán nincs is olyan nép a Földön, akinek történelmében ne lenne egy olyan hős, aki mindenki mást elhomályosítva, már-már emberfeletti képességekkel rendelkezve, olyan korszakalkotó, történelmet formáló eseményeket gerjeszt, amelyek méltán emelik őt olyan magaslatokra, hogy neve soha el nem múlóan megmarad népe emlékezetében. Olyan történelmi hősök, mint: Julius Caesar, Periklész, Bonaparte Napóleon, Nagy Péter cár, (Szent) István királyunk és még sorolhatnánk. Egyiptom történelmében a legnagyobb II. Ramszesz. Ramszesz egyedülálló jelenség volt, külső megjelenését tekintve is. Szőke, lágy hajával, és daliás termetével igencsak elütött az Egyiptomban szokásos átlagtól. Múmiája, mely a mumifikációs eljárás során sokat zsugorodott, még így is 173 cm. Egy férfi, akitől az ellenségei rettegtek, akitől a nők extázisba estek, aki több gyermeket nemzett, mint bármely más fáraó előtte és utána, aki több templomot építtetett, mint az összes fáraó együtt, aki olyan hosszan uralkodott, hogy már halhatatlannak kiáltották ki, aki Mózest a sivatagba űzte, és aki alatt a zsidók meg sem próbálták elhagyni Egyiptomot, és végül szintén ő volt az, aki istennek kiáltotta ki magát, és ebben senki nem is kételkedett!
HALOTTKULTUSZ AZ ÓKORI EGYIPTOMBAN
Mint köztudott; az ókori egyiptomiaknál igen erős volt az ún. halottkultusz. Hittek a halál utáni életben, amihez szükség volt a földi test megtartására is. Legnagyobb büntetésnek számított és csak igen ritkán alkalmazták, ha valakit halála (kivégzése) után nem temettek el, nem tartósították a holttestét, vagy netán elhamvasztották. Ez volt az, amitől az ókori egyiptomiak a legjobban rettegtek!
A holttestek tartósítását, az ún. mumifikálást évezredek során tökéletesítették. Nemcsak a fáraó és közvetlen környezete részesült a túlvilági élet eme fontos állomásában, amit a halott testének konzerválása jelentett, hanem az utolsó, „egyszerű” közemberig mindenki. Természetesen a mumifikálást szakemberek, papok végezték, akik nagyüzemszerűen végezték eme tevékenységüket, és mint minden szakmáért, ezért is ellenszolgáltatás járt.
A halálhír bejelentése után siratóasszonyok szerte az országban lecsupaszították a mellüket, arcukra nílusi iszapot kentek, földet szórtak a fejükre, és a gyászolókra jellemzően, jajgatva futottak az utcákon. Egyiptom hetven napra visszatartotta a lélegzetét, mert a meghalt istenkirály halandó porhüvelyének örök szépsége érdekében végzett mumifikálás, – konzerválás – hetven napig tartott. „Ka”-jának, (a szellemének) mely a fáraó testét csak átmenetileg hagyta el, bármikor térjen is vissza, egy változatlanul fiatal testet kell találnia. Kopasz papok hangos imái közepette kőpengével felhasították a hasfalat. Ezerszer gyakorolt, rövid, mély vágásokkal és biztos fogással emelték ki a belsőségeket. A szív, tüdő, máj és vese külön edényekbe került. Az agyat eldobták. Nátronnal töltötték meg a test belsejét, majd kívülről is ráöntötték. Két hónap után a király holtteste pergamenszerű kinézetet vett fel. Ekkor esszenciákkal, őrölt fűszernövényekkel, pálmaborral, cédrusolajjal és őrölt mirhával mosták meg. A belső szerveket éppígy preparálták, ezeknek különleges edényei, ún. kanópuszai voltak. Az ajkat, szemöldököt és szempillákat kozmetikusok festették ki. Állítólag olyan ügyesek voltak, a halottakat olyan életszerűre, vonzóra, szépre festették. A balzsamozók után a múmiakészítők jöttek több vég legfinomabb vászonnal és fortyogó enyvvel teli lábosokkal. Valójában ők tették a holttestet múmiává. Több rétegben bepólyálták a testet, és közben apró ékszereket helyeztek a rétegek közé, melyek száma akár a százat is meghaladta. Eközben a halotti papok állandóan Nílus-vízzel spriccelték a múmiát, hogy utoljára még megtisztítsák. Pontosan hetven nappal később, az aranytól csillogó koporsó a halott király mumifikált holttestével bezárult, és megkezdődtek a temetési ünnepségek Thébában.
AZ ÍRÁS
A legkésőbbi egyiptomi hieroglifákat i.sz. 394-ben vésték be a philae-i templom falába. Ekkoriban már csak viszonylag kevés szobrász lehetett, aki olvasni tudta, és még kevesebb, aki meg is értette a jeleket, amelyek falba vésésére utasítást kapott. Nagy Sándor i.e. 323-ban bekövetkezett halála és az i.e. 30-ban történt római hódítás közötti időszakban Egyiptomot egy macedón család, a Ptolemaioszok uralták, és ez idő alatt a görög volt a hivatalos nyelv.
Az egyiptomi nyelv pontozás nélküli nyelv volt, ahogyan a nyomtatott arab és héber is, ami azt jelenti, hogy nem szerepelnek benne magánhangzók. Jean-Francois Champollion volt, aki 1823-ban közzétette, hogy sikerült megfejtenie a hieroglifikus írást, az un. Rosetti kő segítségével.
ISZLÁM ÉS OTTOMÁN KOR
Az iszlamizáció és arabosodás csak lassan haladt előre, a helyi keresztény kopt lakosság a középkor végéig megőrizte fontosságát az államéletben.
A központi hatalom gyengülését kihasználva a 868-ban kinevezett Ahmad ibn Túlún emír (helytartó) függetlenedett Bagdadtól, és Szíria nagy részét is befolyása alá vonta. A kalifátus ideiglenes megerősödése és a Túlúnidák hatalmának hanyatlása lehetővé tette, hogy 905-ben ismét központi irányítás alá kerüljön Egyiptom, de csak rövid időre. 939-ben az új helytartó, Muhammad ibn Tugdzs al-Ihsíd önállósodott, szintén meghódítva Szíriát. Utódainak hatalmát a mai Tunéziából kiinduló Fátimidák döntötték meg, akik 969-ben foglalták el a tartományt, megalapítva az új fővárost, al-Káhirát (Kairó). Az iszmáilita síita Fátimidák kora Egyiptom számára a gazdasági és kulturális virágzás ideje volt, bár a dinasztia hatalma a 11. század közepén meggyengült.
A Fátimidák 1171-ig tartó uralmának, mely során Egyiptom a keresztes háborúk egyik főszereplőjévé vált, Szaláh ad-Dín, azaz Szaladin vetett véget, megalapítva az Ajjúbida-dinasztiát. Az egyiptomi mellett több szíriai ágra szakadó dinasztia viszonylag rövid életű volt, Kairóban 1250-ben asz-Szálih Ajjúb hajdani szultán rabszolga státuszú katonai és állami adminisztrációs célokat ellátó kísérete, a mamlúkok vették át a hatalmat. A tehetséges mamlúk szultánok a 13. század végére meghódították Szíriát, megállították a mongolok terjeszkedését (Ajn Dzsálút, 1260), és felszámolták a szentföldi keresztes államok írmagját is (Akkon eleste, 1291).
Az Oszmán Birodalom egy kisebb, anatóliai konfliktust követően 1516-ban tönkreverte a megroggyant Mamelúk Birodalom hadait Szíriában, majd 1517 elején bekebelezte Egyiptomot. A mamelúk réteg azonban továbbra is fennmaradt, és ellátta a szír-egyiptomi térség igazgatási funkcióit. Az Oszmánok gyengülése a 18. századra ahhoz vezetett, hogy Egyiptom gyakorlatilag függetlenné vált, és az egymással rivalizáló mamelúkok irányították. Ilyen helyzetben érkeztek Napoléon Bonaparte francia hadai 1798-ban a területre.
A MODERN EGYIPTOM SZÜLETÉSE
Bonaparte Napóleon 1798-ban partra szállt Egyiptomban, hogy megkísérelje visszaszorítani az angol befolyást a Földközi-tenger térségében. A piramisoknál vívott csatában, az Abukíri-öböl közelében, szétzúzta a mamelukok seregét, de közben Nelson angol admirális megsemmisítette hajóhadát, így Napóleon – csapatait hátrahagyva – 1801-ben elhagyta Egyiptomot.
Mohamed Ali, egy albán származású katonatiszt, kihasználva a zavaros és háborúkkal terhes időket, magához ragadta a hatalmat és 1805-ben a szultánnal pasává neveztette ki magát. Végleg felszámolta a mamelukok befolyását az országban, meghódította Szudánt, Palesztinát és Szíriát, miközben nagyszabású terveket dolgozott ki Egyiptom modernizálására.
1848-ban unokája, Abbász folytatta művét, majd annak két fia: Mohamed Szaid (1854-1863) és Iszmail (1863-1879) vette át a vezetést. A modernizációs terv azonban, amelyet Mohamed Ali dolgozott ki, arra is kötelezte Egyiptomot, hogy törlessze külföldi adósságait, s ez súlyos gazdasági válságba sodorta az országot. El kellett tűrnie, hogy az európai hatalmak – elsősorban Anglia – beavatkozzanak az ország életébe. A katonai megszállással az angolok rendet teremtettek az országban, ám Egyiptom fejlődését a brit gazdasági érdekek határozták meg.
AZ EGYIPTOMI ARAB KÖZTÁRSASÁG
A köztársaságot 1953. június 18-án kiáltották ki, Nasszer előbb miniszterelnök, majd köztársasági elnök lett. Külpolitikájában eltávolodott a nyugati hatalmaktól, és mind szorosabbra fűzte kapcsolatait a Szovjetunióval és a Kínai Népköztársasággal. 1956-ban államosította a Szuezi-csatornát, hogy az asszuáni Nagy-gát építkezéseit finanszírozni tudja. Pánarab törekvései nyomán Szíriával és Jemennel megalapította az Egyesült Arab Köztársaságot, amely 1958-1961-ig állt fenn. Az 1967-es Izraellel folytatott vesztes háború következményeként Egyiptom elvesztette a Sínai-félszigetet, s ugyanekkor a Szuezi-csatorna tranzitdíjaiból befolyó hasznot sem tudta felhasználni. A Raisz (arabul: főnök) elfogadta Izrael elismerését, cserébe az elveszett területekért. 1970 szeptemberében Nasszer meghalt, és Anwar Szadat, az akkori alelnök lett az utóda. 1973-ban, egy Izrael ellen indított villámtámadás után, Szadat liberális politikát alakított ki az országon belül éppúgy, mint a nyugati világgal és az Egyesült Államokkal. Az ő elnöksége alatt született meg a Camp David-i egyezmény, amely rendezte ugyan az „izraeli kérést”, de Egyiptom és a többi arab állam között szakításhoz vezetett. Emiatt Szadatot 1981. október 6-án egyiptomi fundamentalisták meggyilkolták. Nem sokkal ezután Hoszni Mubarrak tábornok lett a köztársaság elnöke, aki normalizálta Egyiptom viszonyát az arab államokkal, és ezzel együtt a nyugati hatalmakkal számára is elfogadható politikát folytat.